Iskolánk névadója, Teleki Blanka

Teleki Blanka 1806. július 5-én látta meg a napvilágot Hosszúfalván. Apja Teleki Imre, anyja Brunszvik Karolina volt. Blanka és testvérei, a nála öt évvel fiatalabb Emma és az 1813-ban született Miksa sivár gyermekéveket töltöttek az isten háta mögötti családi birtokon. Különcködésre hajló apjuk kirekesztette a világot az ódon, kolostorszerű kastély falai közül. A kapubejáró fölött a falba vésette a horatiusi mondást:

"Qui bene latuit bene vixit" =Aki jól rejtőzködött, az jól élt.

Teleki gróf hivatalt nem vállalt, vendégeket nem fogadott. Gyermekeit, főként lányait ugyan bálványozta, neveltetésük és képzésük érdekében azonban nem sokat tett.

A kolozsvári tanintézetben Blanka főként zenét és nyelveket tanult, nagy élvezettel lovagolt. Azonban hamar megmutatkozott érdeklődése a történelem hősi korszakai iránt. Jó matematikai érzéke volt, tehetségesen és valóságos szenvedéllyel festett, rajzolt, szobrászkodott. Idővel Imre gróf is belátta, hogy képtelen imádott lányait méltó módon felkészíteni a felnőtt életre.

Sógornőjét, Brunszvik Teréz grófnőt kérte fel, hogy legyen segítségére a lányok nevelésében. Blanka és Emma 1826-ban Magyarországra utaztak, hogy Martonvásáron tökéletesítsék hiányos képzettségüket, és a pesti Brunszvik-palotában foglalják el a társadalmi rangjukhoz méltó helyet.

Egy egész világ tárult fel Blanka előtt anyai nagynénje védőszárnyai alatt. Zajos élet folyt a pesti palotában. Majd mindennapos vendég volt a háznál Blanka földije, a még Kolozsvárról ismerős Döbrentei Gábor. Most már igazán nem lehetett panasz a Teleki kisasszonyok képzésére, hiszen Kisfaludy, Fáy, Vörösmarty, Bajza és Czuczor igazították el őket a kor sorskérdéseiben. Blanka megismerkedhetett a magyar klasszika legnagyobb szobrászművészével, Ferenczy Istvánnal, aki tanítványának fogadta. Rajzórákat Barabás Miklóstól vehetett.

Lelki, érzelmi fejlődésére a legnagyobb hatással azonban nagynénje volt.

Brunszvik Teréz 1828-ban Budán nyitotta meg Magyarország első kisdedóvóját, az Angyalkertet.

"Hatni kell a népre! Mint a nép nevelője a hazának akartam szentelni életemet. A tömegeké lesz erőm, és időm, s a jövő nemzedéké szeretetem."(Brunszvik Teréz)

Ez a szenvedélyes hivatástudat nyerte meg Blankát a nevelés ügyének.

Teleki Blanka 1846-ban nyitotta meg az első olyan leányiskolát, mely kifejezetten a nemes kisasszonyok magyar szellemben történő nevelését tűzte ki célul. Az iskola magánalapítás volt, a grófnő maga rendezte be a bentlakásos intézetet, ő kereste a tanárokat, és ő fogadta a félénken betoppanó első növendékeket. Az oktatás tárgyi feltételeinek megteremtése, a tanárok, nevelőnők bére két év alatt 6000 forintot emésztett fel Teleki Blanka anyai örökségéből. Az első évfolyamokban csupán vagy két tucat fizető hallgató tanult, a képzés pedig rendkívül igényes volt.

"Egy nevelőné s több oktatók által ezen tárgyak taníttatnak: világtörténelem, hazai történet, általános és hazai földleírás, természetismeret, természettan, tábla- és szószámvetés, mitológia, szépírás, magyar nyelvtan, helyesírás, francia, német nyelvtan és társalgás, fogalmazás e három nyelven, irodalom, vallás minden felekezet tulajdon papja által."

Ehhez járult még a rajzolás, tánc és kézimunka, külön szülői óhajra zongora, ének és az olasz nyelv.

A bontakozó iskolát azonban elsodorta a történelem. A szabadságharc miatt a tanintézet munkája előbb akadozni kezdett, később végképp leállt. A grófnő decemberben elbocsátotta növendékeit, s bezárta intézetét. A szabadságharc leverése után Teleki Blanka - mint annyian az országban - a vidék magányába húzódott, de erdélyi kastélyában is vállalta a sorsközösséget a harcok bujdosóival. 1851-ben katonák rejtegetéséért letartóztatták, és tíz évi várbörtönre ítélték. Az osztrák birodalom tizennégy várbörtöne közül Teleki Blanka négyet is megjárt: Olmütz, Josephstadt, Kufstein és Laibach rabja volt. Idővel az apróbb kedvezmények, a jobb élelem, az írás és olvasás engedélyezése, a kézimunka és rajzolás alig enyhítették a fogság lélekölő kínját. Testben és lélekben megtörve szabadult 1857. május 13-án. Kiszabadulása után – betegen – Ausztriába, Németországba végül Párizsba ment, ahol a menekültek ügyét karolta fel.

Itt érte a halál 1862. október 23-án.

Ajánlott irodalom